Most, hogy végre véget ért a karantén, felszabadultnak, boldognak, megkönnyebbültnek kellene lennünk. Mégis sokan vagyunk szomorúak és érezzük emiatt rosszul magunkat, szégyenkezünk vagy épp állunk értetlenül saját érzésünk előtt. Pedig „logikus” a bánat érzése is.
Egyszerűnek tűnhet megmagyarázni a bánat érzését: valami rossz történik velünk, ezért szomorúak vagyunk. Ennyi. Most éppen szomorúak lehetünk, mert:
- elvesztettük a munkánkat
![bánat, szomorúság, veszteség]()
- elvesztettük a biztonságérzetünket
- elvesztettük a szokásos életritmusunkat
- nem találkozhattunk barátaikkal
- nem találkozhattuk szeretteikkel.
Ha belegondolunk azonban, hogy mi minden lehet a bánat mögött, máris rájövünk, hogy mennyire összetett ez az érzés.
Minden bánat és gyász alapja a kötődés, mely azért alakul ki, mert tökéletlennek érezzük magunkat, és tárgyak, emberek, kapcsolatok segítségével igyekszünk betölteni az űrt, amit magunkban hiányosnak érzünk. Egy idő után ezekre a tárgyakra, személyekre úgy tekintünk, mint ami az „enyém”. Így annak elvesztését úgy éljük meg, mintha saját magunkból vesztettünk volna el egy darabkát.
A kötődés sokszor olyan erős, hogy akár függőséget hoz létre, a függőség pedig magában foglalja a veszteségtől való félelmet, melyet már azelőtt érzünk, hogy maga a veszteség bekövetkezne.
Általában a következő két módszerrel próbáljuk elkerülni a veszteséget:
- Az egyik, hogy még szorosabbra igyekszünk fűzni a kapcsolatot, pl. párkapcsolatban “megfojtjuk” a szeretetünkkel a másikat.
- Egy másik módszer, a tagadás, azaz a struccpolitika. Bár látjuk a vészjelzéseket, pl. arra, hogy a párkapcsolatunkkal problémák vannak, de egyszerűen nem foglalkozunk velük.
Ha már vesztettetek el számotokra fontos személyt, akkor talán átéltétek azt, hogy bizony nem csak bánatot érezhetünk ilyenkor, hanem dühöt, amit kísér a bűntudat épp amiatt, hogy
- dühösek vagyunk, pedig szomorúnak kellene lennünk,
- vagy éppen amiatt, hogy azt gondoljuk, megmenthettük volna a kapcsolatot vagy akár az elvesztett személy életét, ha másképp cselekedtünk volna.
MIT TEHETÜNK, HA MÁR BEKÖVETKEZETT A VESZTESÉG? HA MÁR ELURALKODOTT RAJTUNK A BÁNAT?
Először is ne ellenkezzünk ellene, hanem engedjük át magunkat neki, legyünk túl rajta, nyugodtan SÍRJUNK! Ez majd elvezet a megkönnyebbüléshez, majd elfogadáshoz. Fontos itt megjegyeznem, hogy az elfogadás nem egyenlő a beletörődéssel. Utóbbi nem saját döntés, hanem a körülmények áldozatává tesz bennünket, míg az elfogadást saját elhatározásunkból tesszük.
Férfiaknak is ez a tanácsom, bármilyen elképzelhetetlennek is tűnhet ez számukra. A férfiak különösen hajlamosak elrejteni a bánatot és különösen a sírást, mivel nőiesnek tartják. Pedig ha nem állnak ellen a bánatnak, akkor az fokozatosan csökken, majd hamarosan végleg ki is merül, elmúlik. Ha egy férfi teljes mértékben megengedi, hogy bánata a felszínre törjön, elengedi az ezzel szemben fennálló szégyenkezést, és megszabadul az elfojtástól, így kiegyensúlyozottabb, megértőbb, empatikusabb, szeretetteljesebb és érettebb lesz.
HOGYAN ELŐZHETJÜK MEG A BÁNATOT, LEGALÁBBIS AZT, HOGY TÚL MÉLYRE SÜLLYEDJÜNK BENNE?
Ha a jelenben felkészítjük magunkat az elkerülhetetlenre, azaz nem tagadunk, hanem belátjuk, hogy akár el is veszíthetjük azt, amit szeretünk, akkor a későbbi fájdalom és bánat kisebb mértékű lehet.
Csökkenthetjük az adott dologhoz, személyhez fűződő függőségünket is: ehhez meg kell vizsgálnunk, milyen szerepet tölt be az adott személy vagy tárgy az életünkben? Vizsgáljuk meg, milyen szükségletünket teljesíti a kapcsolat, és milyen érzés volna elveszíteni? David R. Hawkins szerint tegyük fel magunknak a kérdést: „Ha a boldogságukat leginkább az szolgálná, hogy elhagynak engem, vajon hogyan éreznék ezzel kapcsolatban? Ez rávilágít arra, milyen mértékben próbáljuk a másikat irányítani, illetve korlátok közé szorítani – ami persze kötődés, (függőség) nem pedig szeretet.”
„Amint elfogadjuk a tényt, hogy képesek vagyunk megbirkózni a bánattal, máris eljutottunk a büszkeségig. A „képes vagyok rá”, illetve a „meg tudok birkózni vele” érzése pedig már a bátorságig röpít. Ha érzéseinkkel bátran szembenézünk, és elengedjük őket, akkor az elfogadás, végül pedig a béke szintjére jutunk.” – írja Hawkins: Elengedés című könyvében.
Ha tehát bánatosak vagytok, tudatosan vizsgáljátok meg az ehhez kapcsolódó érzéseket: a dühöt, bűntudatot, félelmet a veszteségtől, az ellenállást (tagadást), az elfojtást, és gondoljátok végig kapcsolataitok minőségét, amelyeket féltek elveszíteni és már a veszteség gondolata is szomorúsággal tölt el.
Ha egy támogató NŐi közösségben szeretnétek mindezt feldolgozni, vagy csak kibeszélni, akkor csatlakozzatok zárt Facebook csoportomhoz, várlak benneteket szeretettel: bit.ly/szenvedelyesno
Előző cikkemben az apátiáról, fásultságról írtam, holnap a félelem érzését járom körül, tartsatok velem!
Varga Szilvia Edit
Mediátor, életvezetési tanácsadó, kommunikációs szakértő
Ha nem szeretnél lemaradni eseményeimről, tanácsaimról, kövesd oldalamat: https://www.facebook.com/csaladiproblemak/
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: